A Kis-Duna

Hááát, a Kis-Duna se kutya ;-) Ma gyönyörű időnk volt, így leruccantunk a Kis-Dunához a férjem legjobb barátjához. 25 éve járunk ide. Kb. 10 éve nekem is a véremmé vált itt a horgászás. Utálom a halat, a szagát se bírom, de horgászni imádok. Csodálkoznak is rajtam rendesen, hogy nő létemre így rá vagyok kattanva a pecára. A barátunk apukája tanított halat pucolni, de épp szélcsendes idő volt, én meg öklendeztem a gondolattól is, hogy halszagú leszek, így lehozták a padlásról az állóventillátort, és hátam mögé tették, hogy kifújja az orromból a halszagot. Az egész part röhögött, én meg megtanultam halat pucolni :-DD

Szóval, ma is itt voltunk. Már a pecabotok előkerültek, be is etettünk úgy rendesen, és a botok se maradtak szárazon. Volt is kapás, egy aprócska keszeg (természetesen visszaengedtük).

De ezen nincs mit csodálkozni, még csak most ébredeznek a halak, április közepéig csodaszámba megy, ha egyáltalán a jelzőfa megmozdul a zsinegen. Délutánra feltámadt a szél, és olyan viharos lett, hogy ki kellett szedni a botokat, mert rengeteg faág fennakadt a zsinóron. De legalább már volt kapásunk, ami nagy szerencsét jelent az egész évre kivetítve horgászok között ;-O

Katával már értekeztem arról, hogy ki nem állhatom a halszagú ételeket. Akár édesvízi, akár tengeri, nálam szóba se jöhet. Kivétel talán a rántott ponty meg a sörtésztában sült scampi.

Scampi avokádóval

De csak és kizárólag akkor tudom megenni ezeket, ha nem érzem a halszagot rajtuk. Vagyis hátszélben :) Szóval, edzem magam halügyben is, de nem fűzök sok reményt az olasz halpiacon történő látogatáshoz...