Az utolsó napra hagytam a Szent Péter Bazilikát és környékét. A bazilika kupoláját ki nem hagynám. Aki jön, jön, aki nem, az kimarad valószínű egy csodás élményből. Mindenképp lépcsőzni szeretnék, hiába több így 200 lépcsővel a feljutás, mert nem akarom kihagyni ezt az érzést. A hatalmas terek mindig lenyűgöznek, és félelemmel teli tiszteletet érzek ilyenkor. Nem semmi ilyen alkotásokat létrehozni. Bár szörnyű tériszonyom van, mégse szoktam kihagyni a kilátókat. Ez is egyfajta kilátó, és nekem mindenképp fel kell oda mennem!
Emlékszem, egyszer elmentünk csapatépítőre a céggel, és egy kötélpályán kellett végigmenni, aminek a neve nagyon találóan adrenalin pálya volt :o)) Megcsináltam, de annyira féltem, hogy így visszagondolva, nem is tudom, hogy volt erőm végig csinálni. Iszonyatosan féltem, pedig csak kb. 5 méter magasan voltunk fenn, és karabinerekkel voltunk kikötve a drótkötélhez, szóval, még véletlenül se történhetett volna baj.
Akkor voltam a legnagyobb bajban, amikor a hegytetőről kellett a drótkötélen lecsúszni, egyik fától a másikig. Nem is a csúszással volt a baj, hanem azzal, hogy amikor átkötöttem magam egyik kötélről a másikra, egy kb. 10 cm-es párkányon kellett a fa másik oldalára átbénázni magam. Többször is "felszólítottam" a segítőnket, aki persze a biztonságos földről vihogott rajtunk, hogy azonnal hozza a létrát, mert le akarok menni :-))), de ő eltökélten mindig azt mondta, hogy erős csaj vagyok, és meg tudom csinálni. Hát ja, túl éltem valahogy, mindenki baromi büszke volt rám :o)))) De tényleg!!!!
Na, hát ilyen kalandban biztos nem lesz részem, de lesz annál jobban, az biztos ;-()
A bazilika után átsétálunk az Angyalvárba, ami egy óriási mauzóleum, méretei vetekednek a piramisok nagyságával. A halikarnasszoszi mauzóleum mintájára épült i.sz.135 környékén. Természetesen ennek a tetejére is fel lehet menni. Naná, hogy megyek, ki nem hagynám!
A fiúk már előre rettegnek, mert én minden kirándulás vagy városnézés alkalmával hiperaktívvá válok, és mindenhova bekukkantok vagy felmászok. Erdélyben a Tordai-hasadékban is kétszer annyi időt töltöttünk, mint más normális ember, mert én mindent megmásztam, a patakvölgytől a kisebb barlangokig. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy hegymászó felszerelésben bóklászok a szurdokban, mert csak a túracipőm és bátorságom adta határokig merészkedek. Azért az se csekélység :o)))
Visszatérve Rómára, ami belefér az időnkbe, és esetleg az utunkba kerül, természetesen megkukkoljuk, de azt hiszem ennek a napnak a végére már csak mértékkel fogjuk magunkba szívni a kultúrát. Valószínű, hogy bent maradunk a városban, és az utolsó estét valami hangulatos kisvendéglőben töltjük a Spanyol-lépcső közelében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése